Beérkezett pályaművek

KISS DÓRA (Nagyvenyim)

Érzelmek nélkül

Érzelmek nélkül élek,

Pedig van még reményem,

Nem szállt el életkedvem,

Nincs rossz az életemben.

Nem érzem a fájdalmat,

Mely a lelkemben dagad,

Dagad, nő ha rossz sújtja,

Kevéstől is megnő súlya.

Nem érzem a haragot,

Szívemben nem hagy nyomot,

Pedig néha van rá oka,

Ha túl lép a harag foka.

Nem érzem a szerelmet,

Mi pillangókat reptet,

Mitől szívem zakatol,

Ha meglátom Őt valahol.

Nem érzem az örömet,

Bennem jó már nem ketyeg,

Nem csörög, mint egy óra,

Mutatója nem vált jóra.

Nem érzem az unalmat,

Mely rám-rám tör untalan,

S ha jön valami izgalmas,

Érdeklődésem elmarad.

Nem érzem én a bosszút,

De tudom az a rossz út,

Arra soha nem megyek,

Mert engem a sors vezet.

Nem érzek kegyetlenséget,

Mely sok embert széttépett,

Fájdalmukat nem tudom,

Nekem érzelem nem jutott.

Álarc

Nekem van egy álarcom,

Az az én védőpajzsom,

Nagyon sokszor használom,

Mikor meg kell hátrálnom,

Mikor ki kell védenem,

Bánatos kérdéseket,

Pajzsom akár egy burok,

Mint fal, védelmet nyújtott.

Tettetett a mosolyom,

Ha fájdalmam takarom,

Ha nem adja ugyanazt,

Mit más, ki tudatlan,

Ha csak visszatükrözi,

Mert nem akar ütközni,

Fájdalmas kérdésekkel,

Rosszalló sértésekkel.

Őszinte a mosolyom,

Ha én is úgy gondolom,

Ha nem csak lelkem járja,

De már más is látja,

Szívem ledobja pajzsát,

S sok szeretetet ad át,

Ha már mindenki tudja,

Arcom igaz mosoly futja.

NAGY ÁKOS

Három kő között

Mi a múlt, ha nem egy négyfejű kutya?

Az első a jelent felzabálja,

Másik nézi a többieket,

Még egy forralja véredet,

Negyedik kígyóit füledbe súgja.

Mi a jövő, ha nem egy bájos szirén?

Megrészegülsz hamiskás énekén,

Kényeztet, ringat, oly csábító,

Ingyen még csók is kapható,

Szétfoszlik kezedben délibábként.

Mi a jelen, ha nem szentjánosbogár?

Lámpásával egy pillanatig vár,

Majd kezedből tovacikázik,

A Hold fénye alatt látszik,

S talán nem létezik, bábjáték csupán.

S itt vagyok a három közé szorulva,

Nem alszok, nem tartozok sehova,

De ha most egy esti szél talál,

E porcelán madár messze száll,

S énekli a szirén: "Bolond vagy, kutya".

Pernyék a szélben

Égő pernye vagy, s pernye vagyok veled,

Illanó-villanó tölgyfatöredék,

Az élet csak egy pillanatra ad teret,

S aztán a lomha őszi szél összetép

a zokogó felhők felett.

Hallanom kell mindent, ha rossz, akkor is,

Hallanom az áriát, a melódiát,

Mit súg a föld, mit súg a tövis,

Hogy fedhetem fel az ég minden titkát

őrző hatalmas kertet is.

De oly kegyetlen és olyan szomorú,

Hogy pernye vagyok én, a tűz futára,

És a fák között a szél oly hevesen fú',

Hogy a tündérkertből nem marad más hátra

csak szürke, szürke, szürke hamu.

TRUCZA SÁRA (Sepsiszentgyörgy)

A hang

"Hallok egy ismétlődő hangot

Végig kísért ezer napot

Viszont észre sem vettem

És hát, nem is kerestem"

A hang iránya ismeretlen

Nem tudhatod merre mehet

A semmiből jött, a semmibe tart

Nem tudhatod mit akart

Amióta itt volt, valami más lett

Eltűnt szívedből az a nagy kráter

Elment. Tagadod, de hiányzik

Körülötted már semmi sem szikrázik

"Valahogy, minden szürkébb lett

A fény kialudt, besötétedett

Hiányzik a hang, túl nagy a csend

Mert az életembe boldogságot csent"

Vele voltál boldog, nélküle elveszett

Azelőtt morcos, most már kedvesebb

Megváltoztatott, ez tény

Sötétségben ő volt a fény

Hogy hová lett? Nem tudod

Hiába keresed, hiába hívod

Ő egészített ki téged

Vele más volt az élet

"Egy ideig nem vettem észre,

Hogy ő már az életem része

Jól tudom, szükségem volt rá

De sajnos ez tett komorrá."

Álomfolt

Előre nézek, és várok

De semmit sem látok

Hirtelen bevillan egy kép

Egy rég elfeledett emlék

Emlékszem arra a napra

De most írom egy lapra

Hittem benned, bennünk

És most ideje mennünk

Van olyan hogy,

Én, hogy te, hogy mi

Nem állíthat meg

Minket senki

Minden szavad elhittem

Az emléked elvittem

Magammal egy hosszú útra,

Hogy elrejtsem egy kicsi zugba

Mert, nincs olyan, hogy

Én, hogy te, hogy mi

Nekünk nem maradt

Senki

Nincs olyan, hogy

Én, hogy te, hogy mi

Belőlünk sem maradt

Semmi

Nincs olyan, hogy

Hiányzol, szeretlek

Nincs olyan, hogy

Hol vagy? Kereslek

Nincs olyan, hogy

Bár itt lennél

Nincs olyan, hogy

Mit szeretnél?

Semmi sem volt igaz

De maradt nekem egy vigasz

Kaptam ihletet egy vershez

Ezt mind neked köszönhetem

Tudod, nem haragszom

Emlékem hadd maradjon

Csak egy régi emlék

Ez az, amit szeretnék

Nincs olyan hogy

Bocsánat, nagyon bánom

Nincs olyan, hogy

Ne haragudj, sajnálom

Nincs olyan hogy,

Igaz vagyok

Nincs olyan, hogy

Itt maradok

Mégis, csak egy álom voltál

Együtt váltunk álomfolttá

Homályos kép, halk hang

Ez mind, ami belőled maradt.

SÁNDOR ÁGNES (Szombathely)

Facsarodó

Arcomat nap szárítja, bőrömet a szél hántja le. Apró bogarak kúsznak az ereimben, ujjperceimet csonkítja a szomorúság. Valahonnan éktelen zaj mászik a fülembe, halántékomra tapad, megpihen. Gyomromban a lepkék ezer felé szakadnak, puha porfelhőbe burkolóznak tépett szárnyaik. Számból a lehelet is csak vonszolja magát, mintha párából cseppként a földre hagyná magát. Szívem helyén ordít a zérus, tenyeremmel súlyozva némítom el.

Éget a nap! Szemem is csak félig nyitva, egész testem nyomja a kín. Most minden lényeges éles, hangos és számomra aligha láthatatlan.

Gyötrés

Tömény fájdalom borítja el a testem. Itt állsz előttem, meggyötörten, kétségbe esve.

Talán egy párhuzamos univerzumban működött volna.

Rád nézek, az émelyítően mély, kék szemedbe. Mélyen magamba szívom az illatod, a soknapos borostád kósza szálait, bozontos, őszülő hajad, amint újra és újra beletúrsz; nem akarsz elengedni. A mindig tökéletesen sima, keményre vasalt inged most gyűrött, mint arcodon a mély barázdák. Kialvatlannak tűnsz.

Szerelmes vagy. Kívánlak. Gyűlöllek érte. Gyűlölöm magam, gyűlölöm az egész kurva világot.

Nem érünk egymáshoz, csak a lelkem simul hozzád egy pillanatra. Érzem, ahogy összeszorított kezemből, az ujjaim közt csordul ki a szerelem..

Havazik

Február. A hűvös szél pírt lehel az arcomra. A hó nagy pelyhekben ereszkedik a kabátomra, lépteimmel ropogva török utat a frissen belepett, fehér flaszteron. Este van, az égbolt homályos, a felhőket sárgára festik a város fényei.

A városban minden mozzanat a hóba süpped. Az autók is lomhán gurulnak végig a latyakos úton, mintha az elgyötört hócsomók tartanák mozgásban őket.

Szembe jön velem egy fiú, nyakát behúzva, sáljába bevackolva, sietve egyensúlyozik a csúszós úton. Fel sem néz, pedig ilyenkor a legszebb ez a város. A kátyúkat, omladozó falakat, mocskot, érzelmeket, gondokat ellepi a hó. Csak a szeplőtlen felszín marad, ami ha csak pár óráig, de feledtet mindent, ami emlékeztet sajgó mindennapjainkra.

MAGYAR BOGLÁRKA

Ez minden

Ma felnőtt lettem. Legálisan mehetek be végre a dohányboltba rágót venni, hivatalosan is fogyaszthatok alkoholt akkor, amikor én akarom, és ott, ahol csak megkívánom. Lehetek végre fiatal nő, nem pedig csak simán nagylány.

Végre 18 vagyok, ez minden.

Ma felelősségtudatos lettem. Amint az óra ütötte a kilencet, percre pontosan lettem nagykorú, éreztem, hogy tényleg minden megváltozik, megjelent az első ősz hajszálam, kibújtak a bölcsességfogaim, megálltam a növésben. Mától nem olvashatok cool selectiont, se fantasyt, az a gyerekeknek való.

Végre 18 vagyok, ez minden.

Ma egészséges lettem. Mellőzöm a sófogyasztást, nem járok már két kerek napja a mekibe, mától már csak öregszem, az egészség lesz a legfontosabb. Írathatok fogamzásgátlót, mehetek a méhnyakrákszűrésre is, az 18 éves kortól úgyis kötelező. Holnap elmegyek a patikába, kiváltok egy rakat vitamint meg három doboz porcerősítőt.

Végre 18 vagyok, ez minden.

Ma megkeresem a nagy Őt. Mivel felnőtt vagyok végre, regisztrálhatok valami nyálas társkeresőre, keresgélek majd, kedvemre válogatok a jelöltek közül. Ha véletlen randira kerül a sor, a csokit megtartom, a virágot kilököm a kukába, a 18 éves, 'érett' férfit meg elküldöm a francba.

Végre 18 vagyok, ez minden.

Ma rendet tartok magam körül. Nem veszem fel kétszer ugyanazt az inget egy héten, kiválogatom az ovis rajzokat, selejtezek a plüssök közül, mert a szobának is tükröznie kell, hogy más élet következik. Minden papírt dossziékba rendszerezek és szem elé teszem a laptopomat, hogy mindenki lássa, fontos ember lakik itt. Talán a szobám fala is új színt kap, fehéret, az úgyis olyan felnőttes.

Végre 18 vagyok, ez minden.

Ma lófrálok a városban. Akkor megyek haza, amikor én szeretnék, nem parancsol nekem senki az ég világon, csak én vagyok és a döntéseim. Nem kéreszkedek el az óráról, csak fogom magam, és hátra se nézek, úgy sétálok ki az ajtón. Elmegyek a plázába, megbámulom a kirakatot, de nem veszek semmit, mert még nincs is pénzem...

Végre 18 vagyok, ez minden.

Ma nem vagyok gyerek. Mindenki egycsapásra tekint fölfele rám, meglepődnek, ha elárulom a korom, és elvárják, hogy tényleg felnőtt legyek mindenhol. Hirtelen tudni kell csekket befizetni, felvenni a telefont, ha idegen hív, tudni kell, hanyas sorszámot kell megnyomni, ha folyószámlát akarok nyitni a bankban. Két napja még bátran hordhattam a szakadt farmert, de ha egyszer azt csak a tinik szoktak, nekem nem lehet. Marad a blézer és marad a blúz.

Végre 18 vagyok, ez minden.

Ma nem érdekel a szabály. Nem törődök az életkorral, nem érdekel az se, hogy kilencet üt az óra, a tortámon kismaci díszeleg, a plüssök az ágyamon maradnak, a szakadt farmer előkerül, ha jobb lesz az idő. Maradok rendetlen, nem veszem fel a telefont, ha idegen hív, a polcom pedig tele lesz fantasykkal és cool selection könyvekkel. Tegnap 17 voltam, holnap 19 leszek, leérettségizek, és egy kicsit még maradok, aki eddig is voltam.

Végre 18 vagyok, de mégsem. Ez minden.

Élet-ciklus II.

Bakancslista

Tizenkét éves voltam, visszahúzódó kiskamasz az ajtó felőli leghátsó padban, teljesen egyedül. Egyedül a saját kis világomban, messze az osztály fülsüketítő zajától, egy burokban voltam, ami elzárt engem másoktól, és másokat tőlem.

Utáltam iskolában járni. Mindig én voltam az a fura gyerek ott hátul, az, amelyiket két zombi nevelt otthon, vagy nem is, csak az apám volt zombi a nagy, vérbő szemeivel meg az ingatag járásával mintha nem is szilárd talajon jött volna értem a napközibe és megfertőzte anyámat, és már én is elkaptam, senki nem mert hozzám nyúlni, senki nem dobott ki a labdával tesi órán, nehogy elkapják a zombiságot. Mondjuk egy kicsit tényleg igaz volt, romlottnak éreztem magam és keserűnek, folyékonynak, mint egy pohár poshadt víz.

Egyedül az udvart szerettem, azt a kis zugot hátul, ahol a kukák voltak mindig, ahova nem volt szabad elmenni, de én mindig ott tanyáztam és bogarakat gyűjtöttem, elképzeltem, milyen lenne olyan kicsinek lenni, más lett volna az életem, minden másképp alakult volna, ha szorgos hangyának, nem pedig embernek születek.

Tavaszi délután volt, nagyon jó idő, viszkettem a vágytól, hogy kimehessek végre, hogy lefeküdhessek a fűbe, az a negyvenöt perc meg csak vánszorgott, nagyon lassan. Fizika volt, emlékszem, mert mindig utáltam, a tanárt is utáltam, a napfénnyel voltam elfoglalva, hogyan süt be az ablakon, hogyan táncoltatja a port a tanár feje felett.

A csengővel együtt léptem ki az udvarra, egy szál pulcsiban voltam csak. A helyem felé vettem az irányt, gyorsan futottam, mert én voltam a leggyorsabb akkor az osztályban, a leggyorsabb zombi. A por jutott eszembe, ahogy a teremben felkavarodott, és az, hogy mögöttem nincs most más, csak egy hatalmas porfelleg.

Befordultam az iskola sarkán és lassítottam, de nem azért, mert megérkeztem, még volt legalább húsz méter, hanem azért, mert megláttam valakit. A kuka előtt ült, hosszú, szőke haja két csuriban ült a vállán és egy gyíkot tartott a kezében, felismertem, az a gyík volt, amivel én is gyakran játszottam.

Amikor megláttam az ismeretlen lányt, nagyon mérges lettem, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan űzzem el onnan, ijesszem meg, kergessem el, mi lenne a jó. Erőt vettem magamon, megpróbáltam bátor lenni, ökölbe szorult a kezem, és elindultam felé.

-Hé te! Húzz innen el, itt mindig én szoktam lenni! Ez az én helyem!

Megijedt, mert összerezzent a hangomtól, próbáltam nagyon félelmetesen kiabálni. A lány nem mondott semmit csak a két csurit igazgatta megszeppenve. Rám nézett, egyenesen a szemembe és én is összerezzentem csak én szavak nélkül, jobban, mint a lány.

Piros volt a szeme. Zombi volt ő is, egy kicsit más, mint én, láttam rajta, ő nem az apjától kapta el, sőt, senkitől nem kapta el...

Gyorsan kapott oda a szeméhez, sebesen törölni kezdte a két kis patakot. Nekem anyu jutott eszembe, anyu szeme is gyakran volt ilyen, amikor apámmal veszekedett, nagyon vörös, nagyon duzzadt.

Néhány pillanatig csak ott álltunk, bámultuk egymást, nem szóltunk, csak a szemünk beszélt, a pirosság mögött én égboltot vagy inkább a tengert láttam, ő pedig az enyémben mogyorót látott, nagy, barna mogyorót.

-Zombi vagy? -kérdeztem, és már rég el is felejtettem, hogy az ott az én helyem, csak odamentem és leültem mellé, hátunkat a sárga, műanyagos kukának döntöttük.

- A lányok kibuktattak az ebédlőben.

- Hát, van még egy szenyám a teremben.

- Azt esznek a zombik?

- Persze! Múltkor ketchupot raktam bele, azt mondtam, hogy vér. Mindenki elhitte.

Furcsa volt az érzés, ami bejárt, mert kacagtam, nevettem, a boldogság jó alaposan megrázta a porcikáimat, a lány szeme kitisztult, nem volt már olyan piros. Berohantam a szendvicsért az osztályba, nagyon siettem, hogy visszaérjek, nem figyeltem már a port, hogyan kavarog. Tudtam, hogy ez az a szendvics, amit én csináltam, hogy furcsán vágtam be a zsemlét és rengeteg ketchupot raktam bele. Visszafele még gyorsabb voltam, végig a lány szemei voltak az eszemben és a mosolya, hogy örülni fog ennek a szendvicsnek. Megállás nélkül rohantam, bekanyarodtam az iskola sarkánál, aztán hirtelen megtorpantam, majdnem elestem a saját lábaman.

A szendvicsem a földre esett, eltátottam a számat, a sárga kuka körül három lány röhögcsélt és dobáltak valamit a levegőben, egyből felismertem, dobálták a két szőke csurit, középen pedig ott ugrált az ismeretlen lány, a feje teljesen fehér volt, nem volt egy szál haja se, olyan volt, mint a Feri bá kopaszodó feje, csak még kopaszabb, még fehérebb, visszaverte a tavaszi napsugarakat, mint egy ernyő.

Hallottam, hogy mindenfélének elhordták az ismeretlen lányt, azt kiabálták, hogy zombi vagy, múmia vagy, biztosan azért nincsen hajad, mert a múmiáknak is hamar kihullik, élőhalott, zombimúmia, zombimúmiaaa!

Tudtam, hogy mit érez, tudtam, hogy oda kell mennem, elindultam, a szendvics a földön maradt a hátam mögött, mérgesebb voltam, mint valaha, őrjöngve csaptam szét a lányok közt, engem is csúfoltak, de nem érdekelt. Elkergettem őket, kiabáltam, hogy tünés, takarodjatok, nem érdekel, ha szóltok a tanárnak.

Elmentek. Nyelvnyújtogatva, szájhúzogatva, szórakozottan távoztak. Út közben belerúgtak a szendvicsbe, összeölelkeztek, és eltűntek.

Az idegen lány összegömbölyödve zokogott a földön, jobban, mint az előbb, mellkasához szorítva a haját. Közelebbről máris sokkal sápadtabbnak tűnt, látszódtak a kék erek a fején, ami nekem sose, de még úgy is gyönyörű volt, szebb, mint az összes lány együtt az osztályban.

-Jól vagy? - kérdeztem, de ő nem válaszolt, még jobban összehúzódott, én nem tudtam, mit csináljak, hova nyúljak, szóval leguggoltam, és simogatni kezdtem a vállát, aztán a karját, így csináltam anyunak is.

- Menj... innen. - hüppögte olyan halkan, hogy csak én, egyedül én hallhattam.

- Nem foglak itt hagyni.

- Menj már, megijesztelek, hát nem érted?

Nem akartam elmenni, nem akartam ott hagyni, mert szenvedett, én más akartam lenni, és akkor ott, a sárga kuka mellett változni kezdett minden, hirtelen érdekelni kezdett, miért nincs haja a lánynak, hogy ha valaki más, az miért rossz, miért nem lehet egy kicsit szeretni egymást, önzés nélkül szeretni...?

Valahogy sikerült megnyugtatnom, csak guggoltam ott és simogattam a karját, anyu szerint valami különleges van az érintésemben, azonnal megnyugszik tőle az ember.

Az ismeretlen lány is megnyugodott és felült, azt mondta Zsófinak hívják és ha szeretném, akkor elmeséli, miért nincsen haja, mert régen gyönyörű volt, a derekáig is leért és meseszépen mutatott a balerina ruhájában, mert imádott régen balettozni, órákig táncolt a szobájában és versenyeket nyert, a tanárai szerint őstehetség volt. Csak abba kellett hagynia.

-Miért? - kérdeztem, és akkor megint elkomolyodott, vissza szállt a fellegekből, én pedig hatalmasat csaptam a fejemre, azóta is érezem a tenyerem nyomát.

- Megígéred, hogy nem beszélsz róla?

- Igen, megígérem. Zombibecsület szavamra.

Megint nevetett, de aztán elmesélte, mindent elmesélt, a rosszullétet, az eső alkalmat, amikor megindult az orrából a vér, a sziréna éles, visító hangját, a szülei arcát, a terápiákat, a hosszú hajcsomókat a párnáján, a tűt, a maszkokat, az orvosokat, a kórházi karácsonyt. Vonalakat húzott a homokba, összesen tizenkettőt, mert ilyen sok kórházban járt már mindenfele az országban.

Elmesélte, hogy nagyon beteg a vére, hogy holnap vizsgálatra megy, és ha kiderül, hogy áttétes, mennie kell, soha többet nem járhat iskolába, ki se teheti a lábát a kórházból, csak az ablakból nézheti, hogyan kavarodik fel a por az őszi szélben, a hó az éjszakai viharban.

-Zsófi, van bakancslistád? - kérdezem néhány másodperc csönd után.

- Micsodám?

- Na figyelj...

Így lett néhány óra alatt mindkettőnknek egy beírása lógásért, mert meg akartam mutatni Zsófinak mindent, mielőtt érte jönnének az iskolához. Elvittem őt a tóhoz kacsát etetni, löktem a hintában fel az égig, megtanítottam papírharcozni, de mindig hagytam, hogy nyerjen. Feküdtünk a fűben, zenét hallgattunk, számláltuk a bárányfelhőket. Zsófi egy filcet vett elő a zsebéből és a karomra rajzolt egy balett-táncost, mert azt is tudott, rajzolni. Két firka közt fára másztunk, nevettünk azon, hogy a szél egy járókelő kalapjára fújt egy kis levelet. A maradék pénzemből vattacukrot vettem, rózsaszínt, mert az volt Zsófi kedvenc színe. Epres volt, ragadtunk tőle, nagyon ragadtunk, és véletlenül találkoztak a kezeink, és véletlenül meg is fogták egymást, összeragadtak. Nem beszéltünk betegségről, nem beszéltünk tűkről, nem voltunk zombik, abban a pár órában én én voltam, Zsófi pedig Zsófi.

Így ültünk a fa tetején ragacsos kézzel és egy nagyon furcsa érzéssel, máig sem éreztem olyan furcsát, aztán Zsófi az órájára pillantott és láttam, hogy itt az idő, menni kell, tíz perc és négy óra.

A lépcsőn vártunk, Zsófi a táskáját pakolgatta, azt mondta, legalább hat szem gyógyszert kellett volna bevennie, ha észreveszik a szülei, nagyon mérgesek lesznek, de nem baj, mert nagyon klassz napot csináltam neki, sose volt ilyen jó napja mióta beteg, és nagyon szépen köszöni, tiszta szívéből köszöni.

-Látlak még? - kérdeztem tőle, de a mondat csak úgy kifakadt belőlem, mintha nem is én mondtam volna, hanem valaki más, egy másik énem.

- Ha holnap nem jönnék, az azt jelenteni, hogy csomagolok, mert utazok.

- De felhívhatlak majd?

- Nem. Ahhoz túl messze leszek, de megígérem, hogy nem felejtelek el, jó?

És ahogy ezt kimondta, lassan megpuszilta az arcomat és a kezembe nyomott egy kis láncot, az ujjaimmal is ki tudtam tapogatni, egy balerina volt az.

Dudaszó hallatszott a távolból és Zsófi a parkoló felé indult, egyre halványabban sétált, nem voltak már lábnyomai. Soha többé nem láttam se másnap, se semmikor, csak a nyaklánc maradt meg tőle és a ragadós, édes érintés.

Másnap csöndesen ültem a sárga kuka mellett és tudtam, hogy Zsófi csomagol, hogy mehessen, a felkavarodó porban megláttam egy pillanatra, integettem neki aztán felpillantottam, az égről a szemei jutottak eszembe.

Kedves Zsófi!

Vajon emlékszel még rám? Mikor fogom tudni elmondani neked, hogy mennyire szeretlek?

KUSTRA DÁVID

Lent, mélyen a föld alatt... (Szerencse fel!)

Lent, mélyen a föld alatt,

A bányászok dolgoznak.

Nagy forróság, sötétség,

Embert próbáló merészség.

Mikor a kasban leszállnak,

Tudják, hogy rájuk mi várhat.

Karbidlámpa apró fénye,

Hív a tárna sötétlő mélye.

Öreg csillék sejtelmes zörgése,

Sínek hosszú útján a végtelenbe.

Csákányok a szénbe harapnak,

Míg a bányarigó veszélyt nem ad.

Otthon már vár a család,

Finom, meleg vacsorával.

Szívet melengető hangulat,

Tőlük semmi el nem szakíthat.

A schicht előtt imádkozunk,

Szent Borbála kezében életünk,

Együtt hangoztatjuk énekelve:

Szerencse fel, szerencse fel!

Madár

Fák lombkoronáin él a madár,

Tollazata, mint egy szivárvány.

Dalolása egy csöppnyi nektár,

Első csókját adta fa alatt egy pár.

Szállj a hosszú folyók fölött,

Magas hegyek és fák között,

Vidd el kedvesemnek levelem,

Egy szál rózsával a csőrödben.

Tűzkerék

Az éjszaka egy álmot láttam,

Egy égő kereken az éjszakát jártam.

A felhőkön át csillogó fénnyel,

A bolygók között repültem.

Óh, vigyél el fényes tűzkerék,

Szívembe égette izzó jelét.

Olyan, mint egy fénylő üstökös,

Végtelen út, ami oly rögös.

Reggel mikor felébredtem,

Az álom még bennem élt.

Vigyél a messzi csillagok útján,

Legyen ez egy csodálatos utazás!

SALZINGER TIFANI SZOLANZS

Hamu a porban

Annyira vártam már, hogy megtaláljam.

Megismerjem utam kezdetének végét.

Egy olyan helyre vágytam.

Ahol meglelem álmaim békéjét.

A változás szelein immár lebegek.

Az ismeretlen annyira hívogató!

Útja tele repedéssekkel.

De annyira izgató!

Szívem virágba borult.

Mostanra mintha rohadna.

Ahogyan elhalkult

Az édes harang.

Gyűrűm mikor vált ilyen súlyossá?

Megkísértette lelkem a holnap.

Miért vált hirtelen olyan fagyossá,

A nevem alatti lap?

Megpróbálok beletörődni a vereségbe.

És elűzni szívem viharát.

De a falak ledőltek, nincs fedezékem.

Birodalmam kiszolgáltatottan áll.

Szívem miért lett zavaros?

Pedig neki adtam tegnap!

Akkor meg miért gyászos,

A horizonton ébredő nap?

Mindent a nagy semmiért.

Ez az elv él benned te uralkodó?

Fényes kastélyod falai mögött a dicsért

Örökké mocskos folyosók.

Emlékeimben még élesen élnek.

Méreggel szőtt szavaid.

Amiknek most véget vetek.

Ezzel lerombolva kastélyod falait.

Nincs idő visszafordítani ami elromlott.

A játékban a szabályok változtak.

Ami egykor hozzád vonzott.

Nem több már, mint hamu a porban.

Tartsd meg magadnak a nyerő lapot.

Nem gondolod, hogy a játékot elhúztuk?

A hiba már előre a pakliban volt.

Ahonnan mindketten húztunk.

Hirdetés

Kihasználatlansága miatt eladó!

Garanciával együtt odaadom.

Fájó szívvel de tőle megválok.

Tesztelt árú, én csak ajánlom!

Probléma megoldásból jeles.

Kis szer mi csodákra képes.

Nincs több vita, sem kényes téma.

A probléma tőle örökre néma.

Torok tisztító csodaszer ez.

Alkalmazni elég csak egyszer.

Azonnali szállítás, baráti ár.

Ciánkálija csak önre vár!

Hozza el vele a kiérdemelt csöndjét

Vagy lepje meg vele aktuális hullajelöltjét!

HRUBÁK AXEL

/Ez most ilyen, de.../

Szavaimat a szélnek eresztem.

Nincs, kinek a szívébe zárjam.

Egy-egy sorba benne felejtem,

De lelkem lebeg a magányban.

Valamit ott hagytam a téli fagyban,

Egy sziklát szívemről legurítottam.

Benne volt az évek üres súlya abban,

A bolond képzelgést a télnek adtam.

Nyomott műszer maradt utána,

Nehezen dobban, de egyre nő.

Marcangol a szerelem hiánya!

Tárt kapuim várják, ha felém jő.

E sziklában volt más is, bizony

Egy árnyék, mely követett engem.

Sőt, néha én voltam ő. Ez iszony!

Árnyékként létezve feledtem.

Most, hogy tiszta fényben úszok,

Már nem szárít a szél sugara.

Távoliak még a hegycsúcsok,

De közel az élet forró nyara.

/Te édes viharom!/

Megvárom tavaszi virágzását,

Szívének meleg szelét.

Két karomnak kívánságát

Fonom majd köré.

Mosolyát a tél sem bántja,

Forró testét hűvösen üldözi.

Kíváncsi szemem szemét várja,

S balladai lelkét tükrözi.

Az a gyönyörű homály,

Mely oly mélyről fakad!

Izgatja lelkemet, habár

Benne lassan halad.

Fürkészem létének mezejét,

Igéző tekintetén át érezem őt.

Tisztán nem látom szíve hevét,

Szeme elé pillája árnyékot ölt.

De napról napra közeleg tavaszom,

Hajának édes illatát hozza magával.

Oszlik majd a köd, s felkel viharom.

Örök orkánná tesz engem bájával.

RÓNOKI BERTALAN

Sírra csokor

Halott a költészet,
Nincs ki elsirassa!
Érte zokog Várad, Buda, Kassa.
Rívunk mi itt Pécsett,
Szedünk sírra szóvirágot.
Százszor kezdett egysorod végleg elvirágzott.

Halott a költészet,
Nincsen író egy se,
Nincs ki e kettőt együtt eltemesse.
Megástuk a gödröt,
A két szent tetemnek.
Megfelelni nem tudok zajongó szívemnek.

Halott a költészet,
Ezt is kiirtottuk,
Kandallónk fölé
Szépen kiakasztjuk.
Hancúrozunk s fetrengünk tetemén,
Rag rímekkel gyalázzuk, te meg én!

Halott a költészet,
"Ragyog az ég sátra,
Testvérek... Sose nézzünk hátra!"
Kezdjünk végre újat...
De vérző szívünk lázad!
A felhők, mint guillotine a földre leszállnak.

Halott a költészet,
Kinyúlt a tornácra,
Nem eszik sajtot már,
A kisfia bánja.
Ő ki volt, egykoron széles e világban,
Egyetlenként kullog fel sötét éjszakába.

Halott a költészet, nincs ki elsirassa!
Por és hamu lett, mint régi dajka ajka.
Ő pihen. Még felettünk a héják köröznek.
"könnyezve hallgatom, a száraz ágak, hogy zörögnek."
Rakjuk meg máglyánkat pogány énekekkel,
S az eszméink a füsttel együtt szállva mállnak el.

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom

(Kosztolányi Dezső versének átirata)

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom,
Neked adom a füstölgő gyárakat.
Vedd a sűrűt, a gomolyt, a lombost,
Neked adom mind, mit termel. Légy gondos!
Tiéd az összes haszna s szennye. Vedd el!

Ez itt a keserű s ez itt az édes.
Ezt neked kell tudnod majd, értsd meg!
Tanulj, hogy felismerd a feketét s fehéret,
A gyümölcsöt, mikor megérett.
S azt is, hogy az embernek mikor van itt a végső órája
S tudd, hogy ha gyerekére néz, cseppet se bánja.

Ez itt az intelmek Istvántól, vésd az eszedbe,
Ha véletlen a könyv egyik nap elveszne,
Te tudod akkor is, ki marad kint, és ki jöhet be.
Egy ország akkor lesz nagy, ha nem rekeszt ki, se be.

Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
Vírust vele, mi az életre antitézis!
De ne vesd meg azt se. Tiszteld!
Mert csak azon lehetsz győzedelmes,
Mit megtartasz annak, ami. Hidd el!

Ne légy hanyag, mint a földben fekvő holt anyag.
Örülj szüntelen a dolgos nap alatt. Nevess!
A nálad rosszabb sorsúakat meg ne vesd!
Ki tudhatja, mikor kerülsz te is olyan sorba.

Oly ember-ízű és oly felemás, nem kimondott penetráns.
Nem mondhatom, eget ne vívj vagy mély kutat ne áss.
Tudom jól, a benzin faló lovat is kell, hogy abrakold,
De mit most mind a markodba beadok,
Egy kisebb tenyérbe, remélem, te is majd átrakod.

Töredék
(Radnóti Miklós versének átirata)

Olyan korban éltem én e földön,
Hol a szenny volt mérvadó.
Nem volt itt semmi értékünk már.
A pénz lett az igaz helyett a mindenható,
Lelkünkben nem isten élt tovább.

Olyan korban éltem én e földön,
Hol nem emberek, hanem sablonok
Laktak velünk, s volt közös szobánk.
Hétköznapi volt a megalkuvás,
Ha az se volt, maradt a meghunyászkodás.

Olyan korban éltem én e földön,
Mikor mindenki szólhatott.
De ki érdemes volt, az hallgatott,
Mert tudta jól, jobban jár, ha tetszhalott.
Mert tudta jól, fojt a szó, ha jó,
S üvölt kifordulva a sok tahó.

Olyan korban éltem én e földön,
Mikor nem volt már háború.
Párnájába fúlt a nép,
Önmagát ölte épp vagy elszökött,
Torkán falattal küszködött.

BUZÁDY BOLDIZSÁR (3.o.)

Várva várt vakáció

Mit vártam rég a vakációt

A legjobb amit vártam a rigót

Szeretem az akácot

Vagy a macilót.

Oly rég vártam már a mangót

S a vakációt.

Madarak s a strand hív engem

A nagyi s a barátok, nagyon vár a tengerem.

Vakáció ezt vártam rég

Madár s papagáj ez olyan mint az ég.

Mért értem én

A méreg elszállt már tőlem.

Értem mi+ért kértem

Én velem bulizzál kérem

Velem a gyönyörű réten

A virágokkal s madarakkal szépen.

A radír

Mit sóhajt a radírom

Azt hogy sokat radírozom.

Megértem az ő panaszát.

Szorongatlak radírom

Énekeltem neked papírom

Szépen kértem téged

Dalolok én néked.

Perdülj táncra radír

Mindig vár a papír.

Vártál minden nap

Vagy talán a pap.

A radír nem eszik tapírt

A tapír nem eszik papírt.

Te mindig írsz

Vagy tán sírsz?

A színes papagáj

Van nekem egy színes papagájom,

Ki tudja, mért színes csak én tudom.

Sokat beszélt s dumált,

Míg be nem állt.

Dumált s fecsegett

Amíg be nem rekedt.

Énekel s fecserészik,

Mindig heverészik.

Tudja ha rá szólok,

Abbahagyják a kórok .

Nagy is kicsi is vagy -e papagájom?

Ki tudja ,csak én tudom.

Míg énekel s dalol

A ketrecben paripán táncolva lovagol.

Táncol csak táncol az éjszakában

Addig amíg elalszik a kalickában.

KÁSA FANNI LAURA

Randevú az Ősszel

Ahogy a forró nap az égen lebukott,

jó néhány madár elvándorolt,

ajtómon egy furcsa alak kopogott

s az Ősz nevű fazon randevúra hívott.

Kezében egy vörös rózsacsokor helyett

csak egy maréknyi falevél hevert,

ahelyett,hogy ajándék gyanánt adta volna

a színes leveleket egyszerűen a porba dobta.

Ahogy a kapumon lassacskán kiértünk,

a férfival az imént elhagyott udvarra néztünk,

még mikor értem jött cseresznye s málna érett,

most pedig kilépve csak száraz ágak hevernek.

Mikor kopogott még virágzott minden,

s lám, most már virág sincsen,

elmélkedésemet köhécselése rázta meg,

jobb kezébe karolva így indultunk el.

Karöltve sétáltunk a téren át,

eső kísérte utunkat a hídon át,

amerre csak jártunk rossz idő lett egyre,

lassanként a várost színes levelek borították be.

Az eső elöl a romkocsmába betértünk,

limonádé helyett pedig egy jó erős feketét vettünk,

fekete kalapját itt sem vette le,

hosszú szövetkabátját itt sem gombolta be.

Egymással szembe ültünk némán,

s egymás arcát bámultuk némán,

arca komolyságot árult el róla,

ráncos és heges volt a jobb oldala.

A kávét cukor nélkül húzta le,

míg én öt cukorral szürcsölgettem,

egy gyűrött ezressel fizetett,

borravalóként egyet biccentett.

Az ital után sétáltunk tovább,

a Duna parton pedig elővett egy pipát,

elszívta a tüdejét mérgező dohányt.

Ahogy pipájából szállt a füst,

egyre szelesebb lett mindenütt,

a közeli bisztróból tangó muzsika hallatszott

és egy táncra invitált a szépséges fazon.

Miközben az Ősszel egyre csak roptam,

táncunkat egy nagy szélvihar megszakította,

fejéről egy szélgyerek a kalapját levette,

azt pedig a vén Dunába repítette.

Feje fehérlett, mint a hó,

oly ősz volt, mint egy nagyapó,

miközben a víz sodorta kalapját nézte,

aprócska könnycsepp hagyta el szemét sipkája végett.

Ahogy a könnycsepp az arcán legurult,

úgy az egész égbolt beborult,

s újra esőcseppek bombázták a várost,

mi mind a ketten jól eláztunk.

Rám pillantott és rám terítette kabátját,

majd ezt mondta mielőtt tovább állt:

"Jövő szeptemberben újra kopogok,

majd akkor egy újabb randevúra hívom!"

Üveggolyó

Ha a Holnap üveggolyó lenne

nem több mint, egy szemecske,

kezembe fognám erősen

s nem adnám oda senkinek.

Hiába kérné tőlem bárki is,

kezemből biztosan nem adnám ki,

félteném széltől, fuvallattól,

rezgésektől, hirtelen mozdulatoktól.

Majd egy befőttes üvegbe tenném

s a kupakot pedig jól rátekerném,

azt pedig két kezem közé fognám,

mint egy őrült rázogatnám.

Mint az esőcseppek egyesével

hullanának a rossz emberek,

csak úgy potyognának a golyóból

a hazugok, rablók, gyilkosok.

Csalók, eretnekek, svindlerek,

szélhámos és ámító emberek,

a golyszliból a hazug szavak,

és káromkodások oszolnának.

Az ütésre készülő kezek,

másra gonoszan néző tekintetek,

ravaszt húzni készülő ujjpercek,

halált okozó balesetek.

A kis golyóból eltűnnének

és az üveg aljára kerülnének,

miután az üveg tele lenne

azt a földhöz dobnám erősen.

Apró darabokra törne szét,

nem csak az edény,

hanem a benne levő szemét

összeszedhetetlenné.

A szemét, mely a rosszak okozója

s gyűlöleteink örök kiváltója,

csak a golyó maradna ép,

most már tiszta és szép.

Ez a békés golyó lenne a Holnap,

mely nyugodt és idilli volna,

melyben minden jó lenne

s ahonnan a gonosz eltűnne.

Az üveggolyó nem lehet nálam,

légy hát te az a tisztító pára,

ki vigyáz majd a golyóra

s a Holnapot megváltoztatja!

HORVÁTH ANDRÁS /Sopron /

Duplikáció

2125. augusztus 6.

Egy sötétzöld Tesla A4-es állt az elektromos töltőállomás parkolójában. A töltőállomáshoz egy fogadó is tartozott azok számára, akik nem csak üzemanyagért tértek be. A fogadóban a körasztalok közül kettő foglalt volt, a bárpultnál három ember ült, amelyikük középen volt épp tükörtojást és egy nagy pohár narancslevet rendelt magának és vidáman tömte magába. A bal oldalt ülő férfi tekintetéből sok mindent ki lehetett volna venni csak vidámságot nem. Szemei akár az őrülté úgy forogtak, száját mintha állandóan szólásra akarná nyitni úgy remegett. Ő volt az, aki az a4-essel leparkolt a kút elé, csak éppen arra nem emlékezett, hogy mikor. Igazándiból semmire nem emlékezett az elmúlt napból, ezért is volt ennyire feldúlt és kimerült kinézete. Vegyük csak sorjában, mire emlékszem. - mondta magában elkeseredve - A nevem Eathan McCoy, hivatalnok vagyok és egy héttel ezelőtt üzleti útra kellett mennem. Van egy csodás feleségem és egy gyönyörű nyolcéves kislányom, akiket nagyon szeretek. Nem emlékszem a tegnapról szarra sem. Ekkor villámcsapásszerű kép ugrott a szeme elé. Egy nőt látott, a feleségét, aki éppen egy másik férfival szeretkezik. Nem, az képtelenség, Donna soha nem csalna meg. De mégis emlékszem rá. Rajtakaptam a szomszéd sráccal, azzal a Grey fiúval az istenit. Biztos annyira kiborultam, hogy leittam magamat a sárga földig és ezért nincsenek emlékeim a tegnapról. Vagy talán...

- Szeretne valamit rendelni Uram? - szólt bele a gondolatmenetbe a pincér kisasszony, aki láthatóan kissé elfintorodott a megnyúzott képű ember láttán. Eathan McCoy zavartan nézett föl majd kissé hebegve így szólt:

- Igen, egy csésze kávét legyen szíves, feketén. - fáradt mosolyt erőltetett az arcára majd újra belefeledkezett az elmélkedésbe. A lány már készítette is a kávét. Valaki az egyik asztaltól bekapcsolta a nagyképernyős televíziót. A készülék egy beszélgetős műsort mutatott. Ez a show általában az új találmányokkal és felfedezésekkel foglalkozott. Eathan emlékezett egy adásra, amikor a legújabb "biztonságos" memóriatörlésről volt szó és arról, hogy hogyan hat az emberi agyra ez a módszer. A társalgás témája most a "Robotok a mindennapjainkban" címen futott. A vendég egy bizonyos Carl Tellerman volt a Robotológia Egyetem professzora. Az a fele a beszélgetésnek amelyet Eathan is hallhatott így szólt:

Kérdező: Szóval professzor úr, maga azt állítja, hogy a robotoknak - bocsánat automatáknak, ahogyan maga említette - fontos szerepük lehet az emberi faj fejlődésében.

C.T.: Így van. Ma már több mint ötszázezer automata létezik a világban, igaz ezekből csupán kétszázat használnak háztartásokban, de az a kétszáz példány tökéletesen működik, mint kiszolgáló egység. A többit nagyobb cégeknél, a hadiiparban és az űrtechnológiában használják.

K.: És ezek közül mennyit ruháztak fel emberi tulajdonságokkal?

C.T.: Csupán ötvenet. Ezek közül tízet adtak el, mint háztartásbeli robotot vagy hasonmást. Gondolom ezt a tegnap esti gyilkosságok miatt kérdezte meg.

K.: Rátapintott a lényegre.

C.T.: Felettébb nyugtalanító, és egyben - tudományos szemszögből - érdekes esemény volna, ha a hasonmás lenne a bűnös, amely biztos vagyok benne, hogy kihatna az elkövetkezendő automata generációkra. Az esettel kapcsolatban a legfelkavaróbb, hogy ha ugyancsak a gép tette teljesen végiggondolt cselekedetet hajtott végre azzal, hogy olyasmi miatt gyilkolt, ami miatt egy emberi lény is ilyen szörnyűségre vetemedhet. Valószínűleg, ha meglesz az android és az ember is, utána sokkal többet tudhatunk meg a történtekről. De addig is csak találgatni tudunk, melyikük a tettes.

K.: Reménykedjünk benne, hogy elkapják őket. Most pedig szeretnék a közönség felé egy hatósági üzenetet közvetíteni. A képernyőn látható emberi arc tartozik ahhoz a férfihoz és androidhoz is, aki felelős a tegnap éjjel brutálisan meggyilkolt Sarah Techer, Bruce Grey valamint az asszony kislánya, Judie McCoy haláláért. Az arc Eathan McCoy-hoz tartozik, őt a hatóságok még nem tudták előkeríteni. Ha van bármiféle információja arról, hol tartózkodhat a képen látható android, vagy személy, kérem, hívja a lent feltűntetett számot. Köszönjük az együttműködését!

A tévé hangjai lassan elhalványultak. Arca most olyan sápadtnak látszott, mint egy kísérteté, egész testében remegett. A fogadóban most minden arc egyetlen ember felé nézett. A kávé, amit rendelt félúton megállt és a felszolgáló lány kezéből kifordulva a padlón állapodott meg. Az egyik asztaltól felállt egy nő.

- Valaki hívja a rendőröket! - mondta egy hang, de ez már nem jutott el Eathan füléig. Feltápászkodott a bárszékből és a kijárat felé indult. Az ajtóból még visszanézett a döbbent tekintetű közönségére, akik közül ketten már a telefonjukért kapkodtak. Lábai mintha most tízszer olyan nehezek lettek volna. Megborult elméje még viccelődött is a dolgon. Mintha magán a Holdon járnék. Odabicegett a zöld Tesla mellé. Előkotorta kulcsait majd beszállt az anyósülésre. Elsírta magát, fejét két tenyerébe temette úgy zokogott. Mindig mikor elmentem otthonról több napra akkor az automata dolgozott helyettem, ő rendezte a házat, ő vigyázott a családra. Én nem vagyok robot. Egyszerűen nem lehetek az. Ekkor egy másik hang szólalt meg a fejében. Egy sokkal borúsabb hang. De láttad a tévében. Ők nem hazudnak. Ha tényleg te volnál az igazi, akkor most nem ezen az isten háta mögötti helyen rostokolnál, hanem már rég feladtad volna magadat. Teljes elkeseredettségében kinyitotta a kesztyűtartót és elővette Walther P99-es maroklőfegyverét. Hát majd most meglátjuk, hogy mi vagyok valójában. A pisztolyt kibiztosította, bal kezébe vette majd a halántékához szorította. Ujja remegett a ravasz és a sátorvas között. Már messziről hallotta a szirénákat. Bárcsak eltörölhetnénk ezt az egész... ki... kitörölte a memóriámat. Ez volt az utolsó gondolata. Mielőtt leemelhette volna remegő kezében elsült a fegyver. Amikor a rendőrök odaértek már késő volt. A Tesla anyósülés felőli ablakán egy fej pihent, szemei fennakadtak, arca falfehér volt és meggyötört. Körülötte az egész üveg vörösben tündökölt.

Forgás

Mikor az asztronauta megérintette az átlátszatlan üvegszerű masszát, az láthatóan egy hatalmas remegéshullámot indított el az objektumban. Furcsa bizsergést érzett, mikor három ujját is átengedte magába a gigantikus fal. "Ez a valami él." - Ez volt az első gondolata.

Érezte, hogy amikor kontaktusba került a kezével, határozottan reagált rá. Az érzést az ujjperceiben nem tudta megmagyarázni. Ha valamilyen sugárzást bocsátana ki, már előre jelezték volna a letapogató műszerek. A férfi úgy hitte már látott ehhez hasonló dolgot, de mégsem volt biztos benne. Pedig ha társait egyenként kifaggatja, ők is hasonló beszámolót adnának a különös jelenségről. A kutatócsoport két napja vizsgálja már a hatalmas falat, mely majd egy kilométer magasan nyúlik az égbe és a planéta egyharmadát borítja le. Színe átlátszatlan fehér, és mikor az ember ránéz, olyan érzése támad, mintha mozogna odabent valami. Mintha árnyak lépkednének egyik pontjáról a másikra.

Már előző nap beküldtek egy szondát adatgyűjtésre. A kis szerkezet alig volt bent fél órát mikor a fal ugyanabban az állapotában visszalökte a külvilágba. A szonda nem gyűjtött adatokat, míg bent volt, és nem készített felvételt sem. Az egész nagyon rejtélyes kezdett lenni. Mivel a mechanikus megfigyelés nem vált be, kérvényezték a Bázistól asztronauta beküldését, természetesen mindenféle biztonsági intézkedéssel és csak igen rövid időhatárral. A kérvényt elfogadták azzal a feltétellel, hogy csak pár percet tölthet odabent az illető. A feladatra a kutatóhajó legtapasztaltabb emberét választották ki. Ezt az embert Alfred Gurrellnek hívták és - bár ezt ő még nem tudhatja -, éppen az utolsó nagy expedíciójának néz elébe.

Alfred hamar visszahúzta a kezét, amikor az irdatlan fal remegésbe kezdett.

- Jól van, Gurrell? - hallotta a kérdést a sisakrádión keresztül.

Amikor hozzáért ehhez az anyaghoz, falhoz, lényhez... akárhogy is nevezzük, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mint amikor feltekintesz az éjszakai égre. Látod a csillagokat, a nagy feketeséget, és rájössz mennyire egyedül vagy, és hogy amit cselekszel, amit épp ebben a pillanatban csinálsz annak mennyire nincs jelentősége, és ettől megrémülsz. Az ember teljes mértékben magának és a pillanatnak él, ezért nem érdekli a nagyobb kép, nem érdekli mi van az ürességben, mert fél tőle. Fél, hogy ha túl sokáig nézi, elveszik benne és soha többé nem talál vissza. Van valami romantikus ebben az egészben. Viszont ha vesszük a fáradságot és jobban odafigyelünk, akkor megtalálhatjuk a fényt az ürességben.

- Persze, csak kicsit meglepődtem mikor megmozdult. - válaszolta Alfred. - Indulásra készen állok.

- Akkor hajrá! Sok sikert! Visszavárjuk - mondta a sisakrádióból egy hang.

De soha nem látták többé.

Alfred Gurrell egyik lábát átdugta a kocsonyás anyagon, nagy levegőt vett, mintha egy úszómedencébe készülne fejest ugrani, majd teljes testével elmerült az idegen közegben. Az, amit érzett odabent, elmondhatatlan volt számára. Mintha beledobták volna egy óriási turmixgépbe és teljes fokozaton pörgetnék. Úgy vélte látott másokat is forgás közben, sőt hallotta vészkiáltásaikat is. Viszont a mixer tetejét valaki eltávolította, és most szanaszét repkednek a friss gyümölcsdarabok. Alfred teste nagy puffanással ért földet. Egy kis időre megnyugodott. Lassan föltápászkodott. Körülötte teljes volt a sötétség, akiket az előbb látni vélt a nagy összevisszaságban most sehol sem voltak. Ellenben hangokat vélt hallani. Nagyon távolinak és elérhetetlennek tűntek, de tisztán hallotta őket, sokan voltak. Kis ideig várt, lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta nem változott semmi. A zaj mintha erősödött volna, de nem mert volna fogadni rá. Várjunk csak. Egy ponton kis rés nyílt a semmiből. Pici fehér pont a nagy feketeségben és tágul. Igen. Egyre szélesebb lesz. A hangokat már egészen közelinek hallotta, a résből jöttek és már egészen kevés embertől származhattak. A hangzásuk alapján valami nagyon nem lehetett rendben odaát. A hasadásból két, kéznek tűnő árnyékot vett észre és egy fejet. Alfred nagyot sóhajtott és annak az értetlen embernek a szánalmas arckifejezésével nézett a fény felé, aki már tudja, mi következik, de a legnehezebb kérdést még nem tette föl magában: Miért?

Az anya hajából és testéről ömlött a veríték, mikor az orvos még egyszer utoljára azt mondta:

- Most nyomjon!

Nagy, megkönnyebbült hang jött ki a száján.

- Kisfiú. - közölte boldogan a doktor, majd az anyja karjaiba helyezte a csecsemőt.

- Alfred! - mondta az anya mosolyogva és homlokon csókolta a gyermeket.